2. Lázadás

2. LÁZADÁS

-   Gergő, alszol? Kérdeztem, közben megráztam

-   Alszol? Kérdeztem újra egyre türelmetlenebbül, és hangosabban

-   Anna, ne kiabálj, felébreszted a papát

-   Félek- anyáék mikor jönnek?

-   Ne félj, itt vagyok, vigyázok rád.

Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha felnőtt lenne. Apu is mindig azt mondja, Gergő nyugodt, megfontolt, komoly nagyfiú már iskolás, mindig hallgassak rá.

Maradj már csöndben és aludj, anyáék színházba mentek, majd jönnek

-         Hány óra van?

-         Nem tudom, aludj már!

-         Menjünk eléjük

-         Nem lehet!  Késő van

Arra gondoltam, majd egyedül megyek, anyáék biztosan örülnének neki, ha a villamosnál várnám őket. Rögtön öltözködni kezdtem.

- Mit csinálsz? - Kérdezte félig álmosan, apu azt mondta vigyázzak rád, feküdj már vissza és hagyjál aludni, a hangja egyre türelmetlenebbé vált.

Talán igaza van? De azért nem hagytam abba az öltözködést, miért van az, hogy apu Gergőt jobban szereti, töprengtem, neki mindig igazat ad. Vele leül beszélgetni, neki mindent elmagyaráz. Engem meg mindig megszid. Akkor hirtelen rájöttem. Hát persze Ö kisfiú, én meg csak, kislány vagyok.

Akkor is megmutatom, ki tudok menni… igen, egyedül is, kitalálok az állomásra.

Azt elfelejtettem, hogy az ajtó, mindig zárva van, próbáltam kinyitni, csak tudnám, hol a kulcs… jaj, csak sírni ne sírjak, apu is meg Gergő is mindig azt mondják rám, hogy kis pisis.

Nem, azért sem sírok!

Ahogy körbe fordultam az előszobában, az utcai lámpa bevilágító gyér fényében, megláttam a konyhaablakot. Hát hogy nem jutott eszembe, nyitva van. Fel a lócára és ugrottam, de jó, hogy Gergővel, tegnap éppen ezt játszottuk, meg is volt az eredménye széttapostuk a papa virágait.

Apu végre látni fogja milyen, nagylány vagyok. De mi volt ez? Jaj istenkém milyen sötét van, lehet, hogy Gergőnek van igaza? Haza kéne menni. Nem, nem, és nem! Majd én megmutatom- gondoltam újra, dacosan, tudok én is annyit, mint Gergő!

Felhők takarták el a hold sugarait, enyhe szellő fújdogált, jótékony hatásával, megszabadítva a holdvilágot a fellegektől, utat engedve a fénysugárnak, mely bevilágította a teret. Már nem féltem, a rejtelmes hangok, a fák zizegése sem zavart. Csupán lépteimnek gyors koppanásait hallottam.

Nemsokára kiértem a villamos megállóba. Ott ért utol Gergő.

-         Ez fáj, ne húzd a fülem, kiabáltam

-         Ha ezt apuék megtudják, nagyon megbüntetnek.

Mire kimondta, éppen befutott a villamos, anyáék leszálltak. Nevetgélve közeledtek, mikor megláttak, megtorpantak.

-         Hát ti mit kerestek itt? Anya hangjában, nem tudva palástolni ijedségét

-         Anna akart mindenképpen elétek jönni, mondta Gergő halkan, szinte alázatosan

-         Indulás haza gyerekek, mondta apa

-         Majd otthon megbeszéljük, mondta látszólag nyugodtan

De a hangjában volt valami… valami vészjósló, amit addig sosem éreztem. Megbüntetett, azzal, ami a legjobban fájt.

-         Most büntetésből, három hétig nem mehettek balett órára, mondta

-         Apa ne! Kiabáltuk egyszerre, csak azt ne

-         De igen, hogyan gondolhattátok? Hogy két kicsi gyermek az éjszaka kellős közepén, az utcán sétálgathat, mondta ellentmondást nem tűrő hangon

-         Gergő, te már tudhattad volna

Gergő hallgatott, csak nézett rám, sírástól fátyolos tekintettel, végül nem árulta el, hogy Ő csak utánam jött, mert féltett. Ez ám a csuda felnőttes viselkedés. A gombóc már megint a torkomban

 Nem sírok, nem és nem, csak azért sem!

Helena N.

Folytatás: ITT