• ELÖBB OLVASD EL AZ ELSŐ RÉSZT ITT

    December 18.

     

    Végre az Andok

     

     Hajnali 5 óra, valami furcsa, még félálomban vagyok, lassan dereng, nem hallom a busz monoton zúgását. Hát persze állunk. NEUQUEN városba érkeztünk, a buszpályaudvar elég nagy, hiszen nem egyszerűen egy kis pihenőhelyről van szó, hanem az azonos nevű provincia székhelyéről, egy viszonylag, nagyvárosról. A házak olyanok, mint Buenos Aires barrioiban,( kerület) színesek és mállottak. Itt ismét kiszállok, nagyon jól esik, megmozgatni az elgémberedet tagjaimat. Végre újra egy cigaretta is jöhet, de ha ennyit kell, lépten, nyomon utaznom, még a végén leszokom.

    Rövid pihenő után folytatjuk utunkat, már csak röpke 600 kilométert kell megtennünk. Azért röpke mert Argentína viszonylatában ez a távolság átlagosan rövidnek számit. Hosszában, északon, a Bolíviai határon elhelyezkedő „Jujuy” tartománytól a délen található „Tűzföldig”, mintegy 3700 kilométert tesz ki.

    Indulás után reggeli kávé és reggeli érkezik. Jó ízűen lakmározunk, éppen ideje, hiszen farkas éhesek lettünk.

    Bámészkodva, fényképezgetve az idő gyorsan múlik, ismét óriási víztömeget látok, kéksége az ég

    színével vetekszik, első pillantásra azt hiszem ismét egy tavat, látok, de nem, ez a „Rio Limay”, amely „NEUQUEN” magasságában a Rio Negro” hoz csatlakozva az Andokban található számtalan tónak a vízét, vezeti el az Atlanti Óceánig. A folyómeder hól kiszélesedik, hól leszűkül. Félelmetesen nagy víztömeg.

    Már látom az Andokat, a csúcsai felhőkbe burkolóznak. Rendkívüli látvány…, leírhatatlan boldogság tölt el. Már Patagonia északi csücskén haladunk. Patagonia a végtelen tér..,nincs a világon kihaltabb vidék.., mely egészen a Tűzföldig húzódik. Kietlen …, mégis számtalan, rejtelmekkel teli szépséget találunk. Egyes források szerint, mai nevét, a nagy utazó Magellán idejében kapta. Miután a portugál hajós és társai meglátták, a bennszülettek nagy lábait, amelyen valójában…, csak nagyméretű, bőrből varrt mokaszin volt…, elnevezték a vidéket „ a nagylábúak földjének” Spanyolul a „pata”, lábat jelent.

    A XIX században Roca tábornok, teljesen kisajátította Patagoniát, leigázva…, kiirtva az őslakosságot. Patagonia csodáit, az európaiak csak azután kezdték megismerni..

     A busz még mindig 120 kilométeres sebességgel repeszt. Így hamarosan megérkezünk San Carlos de Bariloche városába. ( ejsd: Szán Kárlosz dé Bárilócsé) 11 óra múlt…, már látom a Cerro Otto és a Cerro Catedrál (cerro= hegycsúcs) tövében elhelyezkedő, a Lago Nahuel Huapi (lago= tó, Ejtsd Lágó Náúél Úápi) partján elterülő várost. Innen már alig 30 kilométer, és végre

    megérkezünk utolsó előtti állomásunkra. Rosszat sejtek, nem hiszek a szememnek, valami nagyon furcsa. Végül, felfogom, nyár lévén, habár piszkos, szürkén…, de havasak a hegycsúcsok.

    Végcélom, „Villa La Angostura”, a Nahuel Huapi tó észak-keleti oldalán található, San Carlos de Barilochetól 85 kilométerre.

    Végre megérkezünk, a busz beparkol, rohanok. Látom a húgomat, családostól jött elénk. Férje és a két unokahúgom- te jó isten, mennyit nőttek két év alatt, Florencia a 13 évével már nagylány, Antonellán még látszik, hogy még csak 10 éves.   Gyorsan leszállok, egymás nyakában csimpaszkodunk és sírunk. Fernada egyfolytában kérdez, egy mondatban összezsúfolva két év összes kérdéseit teszi fel. Válaszolni nem tudok, iszonyú hideg van, lehet vagy 0 fok, tetőtől talpig reszketek, az álkapcsomnak nem tudok parancsolni…, bárhogy igyekszem, a fogaim összeverődnek. Na nesze neked téli kabát, amit Buenos Airesben hagytam. Végül húgom rájön mi bajom, egyből leveszi anorákját, és rám teríti. Némileg magamhoz térve, én is átadom magam a viszontlátás örömének. Carlos egy szállítókocsit szerez, és felpakolja csomagjainkat.

    Pár perc múlva már úton vagyunk. Az országút a Nahuel Huapi tó partján, a hegyek között kanyarogva vezet. A Rio Negro provincia, nyugati, hegyekkel borított tájain járunk. Nemzeti Park, amelyben több, égszínkék.., úgynevezett tengerszem található. Méreteit nézve, a legnagyobb tó a Lago Nahuel Huapi, több mint 100 km hosszú, jégkorszaki medencéből ered.

    Itt találkozunk, a provincia nevét adó Rio Negroval (fekete folyó), melynek legnagyobb mellékfolyója, mint az előzőekben említettem a Rio Limay. A Nahuel Huapi tó érdekessége, közigazgatásilag, hogy a déli része Rio Negro provinciához (tartomány), míg északi része már Neuquenhez tartozik. Mi most éppen ezt a határvonalat léptük át. Tehát gyakorlatilag visszafelé haladunk, csak éppen észak, észak- nyugat felé…, mélyen be, az Andok hegyvonulatai közé.

    Lélegzetelállító, a magas hegyek tövében, és a tó között kanyargó országúton…, az- az érzésem támad, hogy a hegyek egyenesen a tóba szakadnak, szinte fövenyes partszakasz alig akad. Sejtetve milyen mélységek uralkodnak a vízfelszín alatt. A lányok, folyamatosan fecsegnek, a hangzavar elképesztő, alig hallom meg húgom szavát – hogy utaztál- nyilván nagyon fáradt vagy.

    - Most még tűrhető, már regenerálódott a szervezetem az időeltolódás okozta gyengeségből. De mesélj, milyen itt az élet- boldogultok? Kérdem.

    - Nehezen, de azért nem panaszkodhatunk, ahhoz képest, hogy újra kezdtük mindent,- elég jól megvagyunk. Tudod Carlos mint, pedikűrős, már elég szép vendégkörre tett szert. Itt a hegyekben, nagy hagyománya van a háziiparnak- én népművészeti, tárgyakat készítek eladásra, mellette meg fiatalokat tanítok a népi hagyományokra.

    - Ebben az országban nagy gondot fordítanak arra, hogy a gyerekek már egészen kicsi korukra ismerjék meg hazájukat és annak történelmét. Ezt már óvodás koruktól kezdve, tanítják. A hazaszeretet már egészen kicsi korukban kialakul, hiszen iskolakezdéskor az első, hogy ünnepélyes keretek között, felesküsznek az Argentin zászlóra. De hiszen ezt te is átélted, akkor tudod milyen megható.

     Figyelmemet ismét a megváltozott táj köti le. Az országút kanyarog, elhagyjuk a magas hegyeket, egy völgyben haladunk tovább, egyből megváltozik a táj, az országút mentén végig aranyeső virágzik, - érdekes klíma, hiszen itt már a nyár derekán járunk, mégis most virágzik. Lebilincselően szép.

     Az otthonom jut eszembe, igaz ott most tél van, nem is akármilyen, mégis hazavágyom. Istenem, még meg sem érkeztem…, mennyire hazavágyom.

    Ismét a tó partján kanyargunk, egyre több ház mellett haladunk el. Látványosan építkeznek.

    Félig tégla, vagy terméskő- félig faházakat látok.

    Egyre sűrűbben lakott területen haladunk át.

    Rögtön otthon vagyunk,- mondja Fer.

    És valóban, a következő kanyarban elém tárul, Villa La Angostura városa, melynek éppen, egyetlen főutcáján haladunk át. Egyszerűen…., hihetetlenül tündéri kisváros. Ami egyből megragadott.., szinte minden épület  terméskő és rönkfa felhasználásával készült. A várost 1926 ban kezdték el

    építeni, tulajdonképpen San Carlos de Bariloche városával, azóta is versenyben állnak a turizmusért. De amíg Bariloche építkezése hagyományosan, téglából…, a többi,  Argentin város stílusát tükrözi, addig Villa la Angostura, építészetileg teljesen beleolvad a természetbe.

    Érdekessége a dolognak, hogy a beépített faanyagot, holott körös- körül erdővel vagyunk körülvéve, nagyon messziről- Argentina északi részéről szállítják, mert a vonatkozó törvények szerint, nagyon szigorúan büntetik a nemzeti park flórájának és élővilágának romgálását. Olyannyira komolyak az előírások, hogy az Andok hegységeiben élők sem szedhetik össze az erdőségekben található kidőlt- elpusztult fákat. Mondván az térjen vissza a természet körforgásába. Ha valaki építkezés miatt, kénytelen egy- egy fát kivágni, annak engedélyeztetése hónapokig eltarthat.

     A főutcától nem messze, Carlos behajt egy murvával leszórt, enyhén emelkedős felhajtóra. Melynek végén egyből elém tárul, az újonnan épített házuk. Mely szintén fából készült.

     Közvetlenül a nappaliba lépve, 77 órás utazás, és több mint 14000 km megtétele után, végre megérkeztem.

    Helena N.

     


    your comment


    Follow this section's article RSS flux
    Follow this section's comments RSS flux