• 4. Menekülés

    4. MENEKÜLÉS 1956

     

    A pincében, apa a szénrakás fölé fektette a konyhaajtót, anyuval azon ágyaztak nekünk, ott kellett Gergővel aludnunk. Nagyon sötét az éjszaka, a pincében is csak egy gyertya halvány fénye pislákol, folyamatosan mozgó árnyékot vetve, az amúgy is sötét, itt- ott vakolatától mállott, téglafalakra. Nagyon félünk

    - Gergő félek. Közben közelebb húzódom hozzá. Nagyon félek, olyan sötét van

    - Anna én is félek, pedig apu azt mondta már nagy, fiú vagyok

    - Gergő mi volt ez. Te is hallottad?

    - Nyugi ez a pince ajtó, biztosan apuék jönnek

    Anyu, apu a nagypapával együtt, lejöttek.

    - Anyu menjünk fel, itt félek, olyan sötét van, olyan sok árnyék…

    Már nem fejezhettem be, iszonyú dörrenések remegtették meg a falakat, a vakolat a fejünkre hullott, a pici pinceablakon, hirtelen nappali világosság áradt szét, megvilágítva a dohos pincét. Nem bírom visszatartani a sírást, anyu felé nyúlok, de alattunk a konyhaajtó megindul lefelé, le a szénrakásról. Majd elsötétül minden. Édes hangra eszmélek, anyu magához szorít, és ringatva simogat. Hallom, az „Aludj édesem már…” - Anyu, anyu, még jobban hozzábújok.

    Nem tudom, hol vagyok, míg lassan feldereng az iszonyú hangzavar… a valóság, az a furcsa fény. igen tűz van, már látom, hol felerősödik, hol alábbhagy. Közben odakint, hallom rohangálnak, valaki sírós hangon, segítségért kiabál.
    - Anyu menjünk fel, kiabálom. Menjünk fel, félek.

    - Anna csöndben légy csillagom, most nem szabad, hogy meghalljanak-mondta nyugodtan, és tovább szorított magához. Akkor újra felvillant a fény, és megláttam a szemét. A nevető szeme, tele volt szomorúsággal és félelemmel. Gergőre nézek, látom ő is sír, már nem tudom megállni, újra sírok, de halkan befelé… olyan hüppögőn.

    Míg a sok sírás és a Jóisten megsegített, mindent felejtő álmot hozva szemünkre.

    Másnap tudtuk meg, hogy a házunk előtti téren, alig 10-15 méterre tőlünk, kilőttek egy tankot. Mi gyerekek nem nézhettük meg, csak hallottuk, ahogy anyuék beszélnek róla.

    Napokig, a pince volt az otthonunk.

     

    Később édesapám azzal jött haza.

    - Gergő, Anna gyertek,- mondta

    - Segítsetek anyunak csomagolni, megyünk vidékre a nagymamához.

    Gergővel, boldogan, egyszerre ugrunk, csak el, el- innen, fel, a napfénybe, azt remélve, mehetünk újra a térre, a virágok, a fák, a napsütés felé.

    De nem engedtek. Furcsa ez a nagy kapkodás, pakolás, nem értek semmit,  fél óra múlva, már indulunk is. Angyalföldön át, végig gyalog poroszkálunk.

    - Anyu, miért nem villamossal megyünk?

    - Anna… hiszen látod, nem jár.

    A Dózsa György útnál, az útról felszedték a köveket, és a járdára halmozták, minden felé kiégett autók, törmelékek, egyre nehezebben tudunk haladni, érzem… anyu húz maga után.

    - Anna… kincsem, most gyere gyorsabban, ne bámészkodj.

    A Hősök terén, tankokat látok. De minden olyan kihalt, az emberek nem mászkálnak. De óriási a hangzavar. Befordulva az Andrássy útra, még több a felfordulás, és rengeteg tank, meg teherautó halad, a lárma, kibírhatatlan.

    - Anyu miért vannak itt,- kiabálom

    - Anna ne beszélj annyit, most siessünk.

    Szorosan a házfalaknál haladunk tovább.

    Mikor meglátom, a Tánti házát, ujjongani kezdek.

    - Anyu hadd fussak előre, már ott vagyunk.

    - Nem. Anna velünk jössz, mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

    Tántit nagyon szeretem, mindig olyan szeretettel bánik velünk. Na meg mindig a cirkuszba visz, hiszen ott jegyszedőnő.  Ahogy beléptünk az előszobába, rögtön egy hátizsákba botlok.

    Tanti, Tanti te is jössz a nagymamához,- kiabálom

    Igen csillagos napsugaram- mondja szomorúan

    De ne kiabálj kicsim, felvered a házat,- teszi hozzá ijedten

    Hiába a kedves szó, a hangjában van valami, valami,- amit,  nem értek…

    Apu minket Gergővel felültet egy biciklire. Hátizsákokat a kormányra akasztva, megindulunk. Mindenfelé felfordulás, akármerre nézek, mindenütt törmelék.

    Csak lassan haladunk, de apu nagyon ügyes, kerülgeti az akadályokat.

    - Apu miért vannak itt ezek a kövek, nézd ott egy autó, miért borították fel?

    - Anna, jaj… hogyan magyarázzam el. Úgy, mint a mesében… vannak jó és rossz emberek, egymás ellen harcolnak, ez, mind…  mind, ennek a harcnak a műve.

    - Apu, akkor itt is a jók fognak győzni!

    - Igen csillagom.

    Már a kőrúton araszolunk, a bicikli váza, egyre kényelmetlenebb.

    - Apu hadd száljak le, nagyon fáj.

    - Jól van kicsim, gyere, de anyu kezét el ne engedd.

    - Gergő te maradsz? Ha gondolod?

    - Nem, apu nekem így jó.

    - Anyu, mikor érünk az állomásra?

    - Kicsim nem mehetünk vonattal, át kell jutnunk Budára, ott várnak ránk.

    - Ki vár ránk?

    - Anna, ne kérdezz annyit.

    A válasz már nem is érdekel, figyelmemet egy felborult villamos köti le, olyan furcsa, hiszen sínek sincsenek. Ott meg emberek fekszenek.

    - Anna ne nézz oda!

    - De anyu, miért alszanak itt, hiszen olyan hideg van?

    - Kicsim nem alszanak, emlékszel, amit a mennyországról meséltem. Ők már odafenn vannak.

    - De hiszen itt vannak. Ezt nem értem.

    Anyu válaszát nem is hallom. Rettenetes ropogást hallok. Kiabálást, a járdán mindenki elkezd rohanni. Én csak azt érzem, hogy anyu megragad, és egy kapualjba rángat, apu, Gergő és Tanti utánunk.

    Kérdezni akarok… de reszket az állkapcsom, annnyyyuu! Nem tudom folytatni, anyu kezét a számra szorítja, majd mellettünk kinyílik egy ajtó.

    - Ide, ide, gyorsa jöjjenek, mondja egy néni.

    Bent jó meleg van, már csak halkan hallom a ropogást, anyu szorosan átölel és szorít, szorít magához.

     

    Végre Budán vagyunk, anyu és apu halkan beszélget, nem értem, talán keresnek valamit. Igen most már értem, egy címet keresnek.

    Végre megtaláljuk, apu kopogtat. Egy bácsi nyit ajtót.

    - Gézám már nagyon vártunk, Józsi, ahogy ígérte, ide küldte a teherautót. Hátul van az udvaron.

    A teherautó már a ház előtt, majd indulunk, sosem ültem ilyen nagy kocsiban, az néha, nagy robajjal robban egyet, kettőt, nagyon félek, olyan, mint a pincében.

    - Ne félj kicsim ez csak a gyújtás, mondja apu

    - Apu hívd gyorsan a tűzoltókat, megégünk

    - Te kis butus, ez nem tűz, a motorral van baj, de ne törődj vele, nemsokára ott leszünk.

     

    Már messziről látszik mami háza, Övé a legnagyobb ház, amit valaha láttam. Az udvar közepén a vén diófával, és a kert végében a Sióval. Ahol a Mami mindig, a dagasztóteknőben úsztatott minket. Az ám a csoda, szórakozás.

    Mami kint áll a tornácon és integet. És ott van mellette Pajtás, a legjobb barátunk, hegyezi füleit, majd rohanva, farok csóválva közelit.

    Gergővel együtt lódulunk felé, nem tudok elég gyorsan futni, érzem, megragadja a kezem, húz maga után. Már Pajtás is itt ugrál előttünk, jaj,  már megint a földön vagyok, érzem, hogy az arcomat nyalogatja.

    Majd


    átölelem a nyakát, mint mindig. De ő tovább ugrál, és közben mindig nyalogat, tudja, hogy nem szabad, mégis.  Közben olyan ártatlanul néz, mintha semmi rosszat nem tenne.

    - Pajtás helyedre, mondom, de az ugrálásnak csak nem akar vége szakadni.

    - Pajtás helyedre- mondta, most már Gergő is. A hangja komoly, ellentmondást nem tűtő.

    A kutya vad ugrálása, szűkölése alábbhagy, majd Gergő előtt leül, és idegesen várja, hogy újra rám vethesse magát. A farka az udvar földjét sepregeti.

    Nagyon szeretem, emlékszem, sokat jártam vele a boltba.  Mami mindig a nyakörvére erősítette a bukszát, benne a 

    4. Menekülés

    pénz és egy cetli, mit kell vásárolnunk. Pajtás a bolt előtt mindig megvárt, én vittem a kosarat Ő meg vigyázott rám. Az volt ám az igazi kiruccanás, bármerre akartam menni, nem engedett, mindig csak a megszokott kijelölt úton haladhattam, nem engedte, hogy letérjek róla. Addig bökdösött az órával, mígnem a helyes útra terelt.

    Mondták is a faluban, ez a kislány sosem vész el!

     

    Gondolataimból, mami boldog köszöntése zökkent ki.

    - Hát itt vagy? Galambom

    - Mami, mami és már repülök is felé.

    Belépve a házba, itt is egy bőrönd.

    - Anyu- nagymama, nem marad velünk? Hova megy?

    - Anna mi sem maradunk, tovább kell mennünk, meglátogatjuk a nagybátyádat.

    - De anyu, azt mondtátok, nagyinál leszünk.

    - Igen kicsim, de mégis tovább kell mennünk, Nándi bácsi vár ránk. De ne izgulj, nagymama is velünk jön.

    Erre már némileg megnyugszom, ha nagyi is, az más.

     

    Apu megint a teherautót vezeti, csak Gergő, Mami és én vagyunk vele. Anyu és Tanti, hátul vannak, kint. Az autó egyre többet durrog, már nem félek. Sokszor megállunk, mindig helyet cserélnek anyuék, hol Tanti, hol anyu, hol a mami ül mellettünk, hiszen kint nagyon hideg van. Én a hátsó ablakon figyelem őket.

    - Gergő fordulj meg te is, integessünk anyunak.

    - Anna, próbálj nagylány lenni, hagyj békén.

    Megszeppenve inkább én is a helyemre ülök. Végül Gergőhöz bújva elnyom az álom.

    Arra ébredek, hogy nagyon rázkódunk, látom, földúton haladunk. Az autó már szinte folyamatosan, mindig csak durrog. Apu megáll. Próbálja indítani, de csak nem sikerül.

    - Mi van Gézám,- kérdi anyu

    - Piroskám, azt hiszem vége, nem lehet már életet lehelni belé.

    - Gyalog kell továbbmennünk. Már amúgy sem lehet messze.

    - Leszállás gyerekek, gyerünk, gyerünk.

     

    Nagyon fázom, nem akarok tovább menni, de anyu nagyon szorítja a kezem, és húz maga után.

    - Anyu fáradt vagyok

    - Most ne Anna. kicsim most jönnöd kell, nemsokára pihenhetsz.

    - Anna én is fáradt vagyok, mondja Gergő. De anyunak igaza van, ha most leülsz, megfázol.

    - Már a lábam is fáj…

    - Anna, szépen kérlek, ne pötyögj már. Csendben kell lennünk, nem szabad, hogy, meg halljanak,- mondta anyu. Hangjában ott volt a szeretet, de még valami, oda is, befészkelte magát a félelem.

    Sötétség borul a kihalt, tájra. Csak nagyon messze pislákol némi fény. Talán egy utca lámpái, vagy egy ház ablakai. Erőltetem a szemem, nem látok semmit. Majd elesek, a gödrös földúton. Megint félek, pedig anyu fogja a kezem, így botorkálunk tovább, a fény felé.

    Örökkévalóság, de a fény egyre közelebb kerül, majd mintha imbolyogna, jobbra,- balra.

    - Kitartás, mindjárt ott vagyunk,- Mondja apu,  nagyon lassan, de nyugodtan. Józsi bácsi nekünk jelez.

    Egyre inkább kivehetőek egy ház körvonalai, egy férfi jön felénk. Kezében lámpással.

    - Csakhogy megjöttetek, már ideges voltam, hiszen délutánra vártalak, szolt apuhoz.

    - Tudom. Józsi bácsi, de a teherautó felmondta a szolgálatot, innen vagy tizenöt kilométerre. Gyalog jöttünk.

    - Később, majd fiammal és a lovas kocsival elvontatjuk. Nem találhatják meg. Most egyetek valamit, Sárikám főzött nektek, aztán a gyerekeket fektessétek le, hiszen nehéz idők jönnek, pihenniük kell.

    Gergővel, már az ágyban fekszünk. Kint a felnőttek, halkan, beszélgetnek, próbálok fülelni, de nem értek semmit, csak hangfoszlányok. Hajnal előtt,- szalma,- dunna. - Öt kilométer. Nem értem, még annyit hallok, folyó. Majd rám borul a sötétség.

    Anna, Anna, ébredj fel kincsem, hallom anyu hangját, nem tudom, hol vagyok, de olyan szép hang. Igen, anyu hangja. De nem látom, sötét van, csak azt érzem, ez ő. Átölel és szorít magához. Milyen jó illata van. Majd gyertyát gyújt.

    Gergő is ébren van.

    - Gyerekek, szeretnék mondani valamit, valami nagyon fontosat. Mondta, miközben segít felöltözni.

    - Ma nagyon nehéz napunk lesz, de tudnotok kell róla, hiszen nagy gyerekek vagytok már.

    - Ma nem a színházban fogtok táncolni, hanem egy előadásra készülünk, úgy teszünk, mintha menekülnénk. A siker attól függ, mennyire tudjuk, tudjátok átélni a szerepet. Mennyire tudtok szót fogadni.

    - Anyu az nagyon jó. Igazi színdarabban fogunk szerepelni? Kérdem.

    - Igen Anna, csak ígérd meg, hogy most az egyszer nem beszélsz, nem pöntyögsz annyit, ha csendben kell lenni! Csendben leszel! Ha vége lesz a próbának, egy nagy színházban fogtok szerepelni. És megint tapsolni fogják előadásodat.

    - Jaj anyu, de őrülök. Ígérem, szót fogadok. Menjünk, már alig várom.

    Túláradó örömömben nem veszem észre Gergő arcán a döbbenetet, látom anyu a mutató ujjával, csendre inti. De nem törődőm vele. Újra szerepelni fogok.

    Még mindig sötét van, mikor apu halkan beszól, indulnunk kell, még napfelkelte előtt el kell jutnunk oda.

    - Piroskám, beszéltél a gyerekekkel?

    - Igen, mindent elmagyaráztam. Majd nagyon halkan, szinte suttogva- remélem…

    Az udvarom, egy lámpás pislákoló fényében, amit először meglátok, az a teherautó.

    - Apu hát megjavítottátok, már jó?

    - Nem, Anna nem azzal megyünk, anyuval jobbat találtunk ki. Meglepetés, de tetszeni fog, majd meglátod.

    A teherautó mellett egy szekér, Józsi bácsi éppen a lovakat, köti elé. Majd a csűr elé tereli őket.

    Anyu addig, elmagyarázta, mit kell tennünk. Sári néni már hozza is a dunnát. Csak most értem meg, miről beszélgettek este.

    A próba abból állt, hogy a szekér aljába fekszünk, ránk terítik a dunnát, majd az egészet betakarják szalmával. Így megyünk a színházig. Első vagyok, aki felmászik.

    - Gyere Gergő, csoda jó lesz.

    Anyu, apu és tanti is befekszik, közénk. Majd, ránk bórul a sötétség.

    - Anyu, mami miért nem jön?

    - Kicsim, ő is jön. Józsi bácsival utazik a bakon.

    - Mi az a bak?

    - Hát ezt sem tudod, mondja Gergő, büszkén. Bak, ahol a hajtó ül, és a lovakat irányítja.

    Még kérdeztem volna valamit, de a lovak megindultak. A szekér elkezdett, csikorogva zötykölődni.

    - Anyu, kicsit becsukom a szemem, úgyis olyan sötét…

     

     

    Egy bácsi hangjára ébredek, de miért nem tudok, megszólalni, anyu. Hallom a suttogó hangját.

    - Anna most légy csöndben

    Végül, rájövök, miért nem tudok beszélni. Anyu átölelve tart és kezével, megint befogja a számat. Egyből eszembe jut, mit ígértem. Megdermedek. Kintről, kiabálás hangjait hallom. Meg Józsi bácsi magyaráz valamit. Nagymama hangját is hallom, de nem értem.

    Majd nagyon sokára újra megindul a szekér, újra hallom a csikorgást.

    - Anna nagyon ügyes vagy súgta anyu. Gergő Te meg igazi nagyfiú.

    Nem tudom, meddig vánszorgunk még, de már nagyon unom, nem is olyan jó ez a szereptanulás. Már éppen szólni akarok anyunak, mikor a csikorgás abba marad, és a szekér megáll.

    - Géza

    Friss éjszakai hideg levegő áramlik be a szekér aljába, ahogy Józsi bácsi, szedi le a szalmát a szekérről. Végül a dunna is lekerül. Hirtelen fázok. Időbe telik, míg leszállunk. Mindenem fáj, hiszen olyan kényelmetlen volt.

    - Géza innen már gyalog kell tovább mennetek, egyenesen át a szántón, majd a folyó mellett. Tovább nem mehetek veletek. De nagyon vigyázzatok, ha hangokat hallotok, azonnal feküdjetek el.

    - Józsi bácsi, mindent köszönök. Eddig is többet vállaltál értünk, mint ami emberileg elvárható, lenne.

    - Menj fiam, még sötétben kell átjutnotok. Az Isten irgalmazzon és legyen veletek.

     

    Anyu fogja a kezem, megint sötét van, nem látok semmit, még lélegezni is alig merek, hogy csendben legyek. Majd beragadok, kitépem kezemet anyu szorításából és elkezdem tapogatva keresni a cipőmet. Anyu halk hangját hallom, engem szólítgat.

    - Anyu itt vagyok, anyu, elvesztettem a cipőmet.

    Eltelik egy kis idő, míg anyuék megtalálják a sár mélyén tapogatva. Majd folytatjuk. Már alig tudok lépni, nagyon nehéz a lábam. Anyu biztosan tudja mi bajom, mert már nem húz annyira. Megvárja, míg minden lépésnél kicibálom lábam a sár fogságából. Majd megint elesek.

    - Anyu, megint elvesztettem a cipőm, suttogom

    Keresik, de nem találják. Végleg elnyelte a sártenger.

    - Nem keresgélhetjük Anna cipőjét! Mondta apu, pirkadat előtt át kell érnünk. Majd felkapott és a nyakába ültetett.

    - Piroskám, vigyázz Gergőre, Annát majd én viszem.

    - Anyácska, Mami gyertek, induljunk.

    Most már élvezem, hiszen olyan jó apu nyakában ücsörögni.

    - Gyertek utánam itt már vége a szántásnak, kemény a talaj- mondta apu.

    Nem tudom még meddig, de már nagyon régóta poroszkálunk, tapogatózunk.

    - Halljátok? Súgja apu.

    Abban a pillanatban hangfoszlányokat hallunk. Valahol beszélgetnek.

    - Anna, Gergő most csöndben legyetek!

    Apa egyből letesz a földre, és a fülembe súgja, hogy most meg ne mukkanjak.

    A hangok egyre jobban felerősödnek. Apu lenyom minket a földre. Anya, apa… mindenki elfekszik. Levegőt sem merünk venni. Várjuk, hogy mi lesz. A hangok egyre közelednek, már az is kivehető, hogy két férfi beszélget. Egyre élesebbek a hangok, míg apu felpattan, és németül elkezd kiabálni. Azonnal fény gyúl ki, erősen, pásztázva a környéket… a szemünkbe világítanak. És németül válaszolnak apunak.

    Nagyon félek, nem értek semmit. Reszketek. Apu nyugodt hangja térit magamhoz.

    - Vége van kicsim, megérkeztünk. És közben simogat, én meg hozzábújok, de jó érzés.

    Közben anyu, apu és a többiek, halkan, mind sírni kezdenek. Még Gergő is. Nekem is a gombóc a torkomban, majd most kivételesen, szégyenérzet, dac és akarat nélkül, szabad utat engedek könnyeimnek. Habár nem értem miért sírnak, sírok… de nagyon jól esik.

    Szinte pillanatok alatt, már egy autóban ülünk, meleg plédekbe bugyolálva, úgy érzem a dzsip, száguldozik velünk. Egy
    4. Menekülés  nagy épület előtt állunk meg, apu azt mondja egy laktanya, amit a menekültek fogadására alakítottak át.

    - Apu, nem értem, akkor mi most, tényleg, menekültek vagyunk? Miért menekülünk. És mikor érünk a színházhoz.

    - Emlékszel Anna, mi történt a házunk előtt, mikor a pincébe voltunk? Emlékszel?

    - Emlékszel? Mit láttunk végig az úton, mikor Pesten gyalogoltunk? Azért menekültünk, mert már szinte mindenhol az van.




    4. Menekülés Rosszat sejtek, egyből meg is kérdezem.

    - Apu, ugye nincs is színház, nincs szereplés? Csak úgy mondtátok.

    - Nincs kicsim, azt szerettük volna, ha szép csendben maradsz, hiszen most ettől sok minden függött. De viszont, egy nagyfiúnk mellett, már, van egy nagylányunk is, akire büszkék lehetünk. Ígérem, lesz még neked színházad, lesz még neked szereplésed.

    - Hallod Gergő? Apu azt mondta, már nagylány vagyok.

    Nem tudom folytatni, mert betereltek egy nagy terembe, ahol nagyon sok ruhanemű, és cipő van felhalmozva. Anyuék egyből válogatni kezdenek, hiszen egy kis hátizsákon, és a rajtunk lévő, sáros ruhánkon kívül nincs semmink. Mindent Józsi bácsiéknál hagytunk.

     

    Észre sem vettem az idő repült, már délután van. Anyu megmutatta, hová üljünk, és várjunk rájuk. Szép tisztán, megfürödve Gergővel csak ücsörgünk. Valahogy nem is akarok, most felkelni, rohangálni. Mikor apu végre értünk jön.

    - Gyertek gyerekek, - egyelőre itt maradunk, majd megyünk fel Bécsbe.

    - Apu mi az a Bécs?

    - Anna, az ennek az országnak a fővárosa, úgy, mint otthon Budapest.

    - És ott fogunk lakni? Van színház?

    - Igen, kincsem, van színház, meg van vidámpark is, egy nagy óriáskerékkel. Majd meglátod, csoda jó lesz.

    Erre már felpattanok, Gergőt is elkezdem rángatni.

    -          Anna ne cibálj, megyek magamtól is. Mondta, zsémbesen, de azért megfogta a kezem és így indultunk kifelé.

     

    Helena N.


  • Comments

    No comments yet

    Suivre le flux RSS des commentaires


    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: